Dobermann -haziallat.hu-
Fridrich Louis Dobermann az 1800-as évek közepén a thüringiai Apoldában volt ismert adóbehajtó. Mivel gyakran nagy összegekkel volt kénytelen járni-kelni, a saját maga védelmére összegyűjtötte a harapósabb kutyákat, melyeket aztán tenyésztésbe is bevont. Így született meg a dobermann mint külön fajta. Kihegyezett fülek, éber tekintet. Néha ingerlékeny és kissé nyughatatlan, de a végletekig bátor kutya! A dobermann kemény és domináns kutya, amely nem megfelelő irányítás alatt akár veszélyes is tud lenni. Következetes nevelés mellett viszont rendkívül hűséges, családcentrikus, nagy "öleb" lehet, aki megvesztegethetetlen. Sokan állítják, hogy ugatós fajta, de melyik kutya ne szeretné hallatni a hangját?! Nagy zárt területek őrzésére kiválóan alkalmas. Erőteljes és izmos testefelépítése ellenére megjelnése elegáns. 60-70 cm magas, rövid, fénylő szőrű, fekete-vörös vagy barna-vörös színű. Farkát 2-3 cm-esre kurtítják. Tovább…

Munkában a dobermannal
Dohóczki Tamás és Kosztel Ildikó azon kevés tenyésztők közé tartozik, akiket nemcsak a dobermann gyönyörű külleme, hanem elsősorban kiváló munkakutya-adottságai fogtak meg. Tamás és Ildikó immáron 15 éve foglalkozik a fajtával. Számos dobermannos és „vegyesfajtás” munkaversenyen megszerzett előkelő helyezés bizonyítja hozzáértésüket, szakmai felkészültségüket. Több „hármasvizsgás” dobi kiképzése fűződik a nevükhöz.Magyarországon az utóbbi tíz évben alig több mint tíz dobermann szerzett IPO III. szintű munkavizsgát, és az elmúlt években már szinte csak elvétve találkozni dobermannal a munkaversenyeken. Ezen az érdemtelen helyzeten lehetne és kellene változtatni. Tamás és Ildikó tapasztalatait és véleményét a dobermann kiképzéséről mind kezdő, mind haladó dobermannosok megszívlelhetik, de még úgymond „hobbikutyások” is hasznos tanácsokat szűrhetnek le belőle.– Már az elején le kell szögeznünk, hogy a dobermann kiképzése nem egyszerű feladat. Jóval több munkát igényel, mint mondjuk egy német juhászkutyáé. Sajnos valószínűleg ezért akad annyira kevés elhivatott kiképző, aki ezt a fajtát választja magának. A nevelés, tanítás, tréningezés során szem előtt kell tartanunk azokat a sajátosságokat, melyek a dobermannra jellemzők. Ez a fajta temperamentumban és mentalitásban sokkal közelebb áll a malinoishoz, azaz rendkívül lendületes, úgymond „pörgős”, a külső környezeti ingerekre élénken és érzékenyen reagál. Nyilván nem lehet egy egész fajtát egy bizonyos idegtípusba besorolni, de azt mondhatjuk, hogy a jó dobermann általában az enyhén kolerikus idegtípushoz áll közelebb. Versenyeken díjazzák a lendületes, pattogós, energikus munkát, ha kutyánk eleve enervált, túlzottan nyugodt típusú, kevés az esélye a jó szereplésre. Fontos, hogy kifejezett apportkészsége is legyen, amelyet már az első foglalkozásoktól (5-6 hetes kortól) kezdve rendszeresen fejlesztenünk kell. Itt különösen fontos a mérték, azaz soha ne unalomig játszunk a kutyánkkal. Többszöri rövid, intenzív és rendszeres foglalkozások a legcélravezetőbbek. Lényeges szempont még a sportkutyázásnál a kutya fizikai és mentális terhelhetősége, melynek mértékére sajnos csak jóval később, a komoly kiképzés alatt derül fény. Ebből kiindulva, ahhoz, hogy a kiképzés során, de akár a mindennapi életben is problémamentesen élhessünk együtt dobermannunkkal, elengedhetetlen a kölyökkori szocializáció. Ezt ennél a fajtánál nagyon komolyan kell venni. Mi már 9-10 hetes korától kezdve mindenhová magunkkal visszük a kiskutyát, hogy minél többet ismerjen meg az őt körülvevő világból. Arra is ügyelünk, hogy növendék koráig annyi időt töltsünk vele, amennyit csak lehetséges, ezért még éjszaka is egy helyiségben alszunk velük, ellentétben a felnőttekkel. Ezt nagyon fontosnak tartjuk az erős kötődés kialakításának szempontjából, mert a kutya „abból él”, amit kölyökkorában magára szedett, és ha ezt fiatal korában elmulasztjuk, soha többé nem tudjuk majd bepótolni. Úgy gondoljuk, hogy mindez egy őrző-védő munkakutyafajta esetében rendkívül fontos, és adott esetben a versenyen elért sikereket is döntően befolyásolhatja. Az új tulajdonosoknak azt szoktuk javasolni, hogy játsszanak, foglalkozzanak sokat a kutyájukkal, és annyiszor hozzák el az iskolába, ahányszor csak tudják. Ezáltal a kölyök megszokja más kutyák és emberek társaságát, új ingerekkel ismerkedik, ezáltal sokkal kiegyensúlyozottabb felnőtté válik, és a későbbiekben minden energiánkat a célirányos kiképzésére fordíthatjuk, ahelyett, hogy a különböző viselkedésbeli problémákat kellene orvosolnunk. A különböző változatos helyzetekhez való hozzászoktatás felnőttkorban sem maradhat abba, különösen egy versenykutya esetében. Ha a növendék dobi eléri a megfelelő kort – amely az egyes egyedeknél változó –, fokozatosan meg lehet kezdeni az alapfokú kiképzését. Ez alatt a szükséges ösztönök előhozását és folyamatos fejlesztését értjük. Ennek a folyamatnak valóban fokozatosnak kell lennie, ugyanis a dobermann valamivel lassabban tanul, és nehezen viseli a feladatok megoldásával járó konfliktushelyzeteket. Éppen ezért a gyakorlatokat a legapróbb elemekre kell bontani, és egységenként megtanítani neki, mialatt nagyon sok játékkal kell feloldani a tanulással járó mentális terhelést, ez utóbbit ugyanis nehezen viseli. Ha nem eresztheti ki a gőzt időről időre tanulás közben egy kis labdázással, rongyozással, egyszerűen besokall, és elveszti az érdeklődését a feladatok iránt. Tudnunk kell azt is, hogy a dobermann meglehetősen önfejű fajta, amit csakis határozott következetességgel tudunk áthidalni. Nem véletlen, hogy egyik gyengéje a behívás, mely parancsnál hibátlanul képes eljátszani a hallássérültet… Ebből kifolyólag egyetlen esetben sem „engedhetünk a negyvennyolcból”. Ha követelünk valamit, azt mindig, mindenkor be kell hajtanunk, nem biztosíthatunk kibúvót a kutya számára. A következetességhez tartozik, hogy nagyon-nagyon csínján kell bánnunk a vezényszavakkal. Alapvető hiba, ha a kutyát a vezényszavak folyamatos ismétlése közben akarjuk megtanítani egy-egy új feladatra. Például az ültetés tanításánál, ha a gazda többször mondogatja a vezényszót, akkor az első parancsot követő minden egyes további a hatékonyságot rombolja, mert a dobermann ilyenkor hajlamos elengedni füle mellett a követelést. Ehelyett tudatosítanunk kell benne, hogy amit hallott, azt jól hallotta, és őrá vonatkozik. Az ültetés példájánál maradva: parancs – kényszer (pórázhúzás, farlenyomás) – dicséret. Kezdő dobis csoportoknál ennek fontosságára külön kitérünk, és eleinte kizárólag pórázos gyakorlatokat végeztetünk, hogy a gazda kezében rögtön ott legyen a kényszer eszköze, ha a kutya elengedné füle mellett a vezényszót. Mi úgy gondoljuk, hogy a hagyományos értelemben vett kényszer (pórázrántás, kézi segítség, igazítás stb.) a kutyakiképzés szükségszerű velejárója, és természetesen a dobermann kiképzésénel sem hiányozhat, ugyanakkor mértékével csínján kell bánni. A kényszer sosem fajulhat durvaságig vagy fizikai bántalmazásig: mivel a dobermann rendkívül érzékeny és gazdájához ragaszkodó típus, ezért az ilyen bánásmóddal csak azt érjük el, hogy a kutya teljesen leblokkol. Sokszor a dobermann „szemére vetik”, hogy hajlamos a gazdájának nekitámadni, és átvenni az uralmat az egész család felett. Nos, teljesen biztosan állítjuk, hogy ez csak abban az esetben történhet meg, ha nem megfelelően ment végbe a kutya szocializációja, felnőttkorban történt a gazdacsere, vagy esetleg gyengekezű, határozatlan tulajdonos választotta magának ezt a fajtát. Saját gyakorlatunkban bebizonyosodott, hogy a határozottság és következetesség még azoknál a dobermannoknál is elébe ment a problémáknak, melyek otthon bizony oda-odamorogtak vagy -csíptek a gazdájuknak, ha nem tetszett nekik valami. Volt már a kezünk alatt néhány ilyen „házi türanosszá” változott kutya „átnevelésen”, és amint szembesültek vele, hogy nálunk nem az van, amit otthon megszoktak, meg sem próbáltak velünk szembeszegülni. Ha a dobermann megfelelő kezekben van és kiképzése szakszerűen halad, akkor valóban csúcsteljesítményre képes a versenyen. Persze azért a három különböző fázis közül van, ami jobban, s van, ami kevésbé fekszik neki. A fegyelmezőben rendkívül látványos és dekoratív munkára képes, ám éppen emiatt nagyobb hibázási eséllyel dolgozik. Habitusa, lendülete miatt a nyomkövetés egyértelműen gyengéje, igazán az őrző-védő fázisban van elemében. Mivel a dobermannt „vérmes” őrző-védő kutyaként ismerik, sokan óriásit hibáznak, ha idejekorán a „mély vízbe dobják”, mondván: „ez egy dobermann, ennek bírnia kell”. Mint ahogyan arról korábban szóltunk, a dobi érzékeny állat, ráadásul mentálisan csak fokozatosan terhelhető, ezért őrző-védő munkáját csak lassan, lépésről lépésre szabad felépíteni, és 1-1,5 éves koráig kizárólag játékos, jutalmazásos módszerekkel dolgoztatni. Ha a kutya idő előtt túlzott terhelést kap, az nemcsak a kiképzés jövőbeni sikerességét ássa alá, de egy életre labilissá, sőt veszélyesé teheti a kutyát. Általánosságban elmondható még, hogy a dobermann versenyeken való sikeres szereplésében nagyon fontos szerepet játszik gazdájának, kiképzőjének aktuális hangulata is, mivel a kutya azt azonnal lereagálja, és felpörög vagy éppen lelombozódik. Ezért, ha dobermannal lépünk pályára, igyekezzünk magunkat is trenírozni, mert csak úgy hozhatjuk ki kutyánkból a maximumot, ha mi is a legjobbat nyújtjuk. Az eddig leírtakból kitűnik, hogy a dobermann kiképzése meglehetősen munkás feladat, ráadásul némiképp hálátlan is, mivel a dobi viszonylag rövid életű fajta, és mire teljesítőképessége csúcsára ér (7-8 évesen), addigra gyakorlatilag már „nyugdíjazni” kell, míg más fajták egyedei ekkor még javában sziporkáznak. A dobermannal való foglalkozás, versenyzés tehát elég sok kihívást, nehézséget hordoz magában, de számunkra épp ebben rejlik igazi vonzereje, szépsége és értéke. Szívből kívánjuk minden dobermannosnak, hogy kutyájával minél többször sikerüljön belekóstolnia igazi sikerekbe, mert az biztosan megadja a szükséges motivációt a felbukkanó akadályok leküzdéséhez. Tovább…

Dobermann, a félreismert őrgróg
Kevés olyan kutyafajta létezik, melytől oly mértékben tart a kutyás és nem kutyás társadalom egyaránt, mint a dobermanntól. Elég kiejteni a nevét, és a hangos nevetgélés elnémul, a kedélyes beszélgetés megdermed, az emberek többségén páni félelem lesz úrrá. Persze egy igazi dobermann kétségkívül nem megy a szomszédba egy kis keménységért, de messzemenő túlzás mindaz a féktelen vadság és agresszivitás, amelyet az emberek többsége neki tulajdonít.A dobermannok gazdái sincsenek könnyű helyzetben, hiszen vagy rendkívül veszélyes, agresszív embereknek tartják őket, ezért félelemmel vegyes utálattal térnek ki az útjukból, vagy úgy néznek rájuk, mint potenciális halálraítéltekre, akiket előbb-utóbb úgyis meggyilkol a saját kutyájuk. E súlyos sztereotípiák fő táptalaja az, hogy a rettentő attraktív, impozáns megjelenésű fajtát hamar felfedezték a filmesek, és a „gonosz kutya” megtestesítőjévé léptették elő.Noha a dobermann viszonylag fiatal fajta, a kialakításához felhasznált kutyákat, illetve a fajta pontos eredetét igen nehéz azonosítani. Létrehozása Frederich Louis Dobermann úr nevéhez köthető, aki a thüringiai Apolda városában élt és dolgozott. Nyugodtan elmondható róla, hogy életében sok minden volt, csak akasztott ember nem: számos területen kipróbálta magát, és mivel fényes karriert futott be mint falusi dögnyúzó, úgy döntött, tudását embereken is kamatoztatja, így adószedőként vállalt állást. Dobermann nem elégedett meg ennyivel: félállású rendőrként, valamint sintérként is dolgozott. Ha módja lett volna rá, valószínűleg a BKV-nál is vállal jegy- és bérletellenőri pozíciót, hogy az általa betöltött, közutálatnak örvendő munkakörök palettája minél szélesebb legyen… Mivel Dobermann úr adószedőként veszélytelennek korántsem mondható munkát látott el, úgy döntött, testi épségét goromba, harapós kutyákkal kívánja megőrizni. Ami ezután következett, azt illetően csak találgatásokra hagyatkozhatunk, mivel Dobermann úr – bár lehetett pedáns adószedő – célzott keresztezéseiről egyáltalán nem vezetett semmilyen feljegyzést. Feltételezések szerint a fajta kialakításában részt vett a rottweiler, bizonyos thüringiai juhászkutyák, a német pinscher és még sokan mások. Tekintettel a dobermann jellegzetes rajzolatára és védőkészségére, a rottweiler-eredetre hivatkozni nem túl kockázatos állítás. Temperamentuma igazolni látszik a pinscher- és manchesterterrier-ősöket. A lehetséges keresztezések között felmerül még a beauceron neve is, mely feltűnő hasonlóságokat mutat a dobermannal. Az 1900-as évek elején a nyak és a fejforma kecsesebbé tételének szándékával agarat is bevontak a fajta nemesítésébe. F. L. Dobermann nem érhette meg a róla elnevezett fajta végső formába öntését. 1884-ben bekövetkezett halálát követően a tenyésztésben a szintén Apoldából származó Otto Göller vette át a vezető szerepet. Göller drákói szigorral látott munkának. Felvásárolta a környék összes dobermannját, majd a gyengéket – a „Hadd hulljon a férgese!” mondás szellemében – egyszerűen kiirtotta, és csak az erős, egészséges egyedeket használta tenyésztésre. Ezzel nemcsak a fajta érdekét szolgálta, de nyilván jelentős költségeket is megtakarított, hisz az általa alapított von Thüringer kennelben valószínűleg ritka látogató lehetett az állatorvos. Vele párhuzamosan haladt Gosswin Tischler „von Grönland” elnevezésű tenyészete. Tischler „a legnagyobb meglepetésre” nem máshonnan, mint Apoldából származott. Egy tőle származó legendás kan (Graf Belling von Grönland), valamint Göller kutyái tekinthetők a mai, modern dobermann őseinek. Napjaink magas, pazarul elegáns típusában Dobermann úr aligha ismerné fel saját alacsony, zömök, körtefejű, félhosszú szőrű kutyáit, ám minden bizonnyal elégedett lenne a látvánnyal. Habár kitenyésztése során a dobermann jelentős átalakuláson ment keresztül, egy dolog azóta sem változott: mindig féltek tőle. Ez kezdetben valamelyest érthető is volt, hiszen a fajta atyja munkaköri kötelességként várta el, hogy kutyái harapósak és kifejezetten agresszívek legyenek. Úgy látszik, a genetikailag kódolt előítéletek rendkívül erősek, mert hiába vált a dobermann időközben fegyelmezett munkakutyává, az emberek időről időre szükségét érzik, hogy rettegjenek tőle. Ahhoz, hogy megpróbáljuk eloszlatni a számos esetben tökéletesen alaptalan félelmeket és a fajtával kapcsolatos megkövült sztereotípiákat, nézzünk kicsit a dolgok mélyére, és vizsgáljuk meg, mennyi igaz a dobermannt körüllengő „babonákból”.Elsőként vegyük szemügyre a fajta nem mindennapi küllemét. A dobermann kvadratikus testalkata se nem nehézkesen robusztus, se nem légiesen könnyed. Atlétikus fizikumát hangsúlyozza gyönyörű ívelésű, lebernyegmentes nyaka és száraz, hosszúkás fejformája. Rövid, kemény, testhez simuló szőrzete tovább fokozza a vizuális összhatást, és még jobban kidomborítja szemet gyönyörködtető alkatát, melynek vitathatatlanul kevés párja akad: mintha minden porcikáját festő tervezte volna. Noha megjelenése rendkívül elegáns, a jellemzően kupírozott fül, a kurtított farok és a fekete–cser színezet vitán felül némiképp fenyegető külsőt kölcsönöz neki. Ezzel önmagában nem is volna baj, hiszen a fajta eredeti feladatával összhangban áll a tekintélyt parancsoló megjelenés. A probléma akkor kezdődött, mikor ezt az attraktív külsejű, intelligens állatot felfedezte magának a filmipar, és az „ügyeletes négylábú rosszfiú” szerepét osztotta rá. Nincs még egy fajta, melyet annyit foglalkoztattak volna e téren, mint a dobermann. A sikeres filmszereplés azonban kétes hírnevet szerzett számára: a moziba betérő vagy a tévé előtt ücsörgő emberek agyában szép lassan gyökeret vert a kép: ez az a fajta, amely öl, pusztít, gyilkol, terrorizál, és eszement módon veszélyes. Vélhetően nem vették észre, hogy a támadóként beállított dobermann „vicsorgását” olykor ügyes sminkmesterek kreálták a szerencsétlen állat arcára, különféle kényelmetlen ínybetétek és láthatatlan cérnák segítségével! A mai napig nevetek azokon a filmeken, melyekben az említett segédeszközökkel felpeckelt szájú dobermann szép kimérten előlépdel (mindeközben természetesen vészjósló morgást kevernek a jelenet alá), és figyelmesen ügyel – a kamera mögött minden bizonnyal teniszlabdát, gumicsirkét vagy kolbászt lobogtató kiképzőjének utasítására. Hazugság volna persze azt állítani, hogy a dobi nem más, mint üres akciósztár, aki a kamera előtt tonnás pofonokat osztogat, a valóságban pedig báránylelkű békeaktivista, és még a saját árnyékától is megijed. A dobermannt természetesen nem ilyen fából faragták, és nem alaptalanul tartják az klasszikus őrző-védő munkakutyák egyik legjobbjának. E fajták közös jellemzője egyfajta karakánság, melynek köszönhetően képesek felvenni a kesztyűt a kétlábúval szemben is. Bármilyen furcsa, ez a viselkedés alapvetően egyáltalán nem magától értetődő adottság. A vadonélő állatok döntő többsége fél az embertől, a háziasított állatok pedig tisztelik. Ezt a viszonyrendszert alapul véve megérthetjük, hogy azok a fajták, melyeket kifejezetten védelmi, szolgálati funkcióra szelektáltak, nem is állhatták volna meg a helyüket, ha nem rendelkeznek a feladatuk ellátásához szükséges keménységgel, határozottsággal, megfelelő temperamentummal és dominanciára való hajlammal, valamint – ha tetszik, ha nem – bizonyos fokú agresszivitással.A fentiek alól a dobermann sem kivétel, de igazságtalan dolog „ujjal mutogatni rá”, miközben vélt „bűnei” bármelyik őrző-védő fajtára ráfoghatók lennének. A dobermann annyival „pechesebb” a többinél, hogy meglehetősen pörgős, igen élénk temperamentummal áldotta meg a természet, melyhez még hozzájárul – vagy talán éppen ebből következik –, hogy igen ugatós fajta. Mit rak össze mindebből magában a laikus szemlélő, akit éppen egy dobermannos kert vagy lakás előtt visz el az útja, és a kutya – mellesleg jogosan – hevesen ugatni kezd? Persze nem mást, mint hogy a dobermann nyughatatlan és természetesen nagyon harapós eb, hiszen mi másért ugatna annyit, mint azért, mert szeretné végre védtelen emberek vérét inni… Az, hogy a kutya területvédő hajlamának eleget téve, voltaképpen teljesen normálisan reagál, vagyis jelzi és megpróbálja távoltartani a territóriumához közeledő idegent, ilyenkor nem jut eszébe a szemlélődőnek. A dobermann veszélyességét taglaló „mondavilág” másik kedvelt és gyakran felemlegetett eleme, hogy ez a fajta hajlamos akár a saját gazdáját is megtámadni. Tudnunk kell, hogy a kutya – legyen szó bármilyen fajáról – akkor érzi jól magát a bőrében, ha tiszta, világos erőviszonyok között él, melyben egyértelműen tudja, ki a főnök és hol helyezkedik el ő a családi falka hierarchiájában. Ezen a ponton megint csak vissza kell utalnunk arra, hogy az őrző-védő fajták egyedei – határozott, dominanciára hajló jellemük révén – fokozottan érzékenyek a rangsorbeli viszonyokra. Ez azt jelenti, hogy ha üresedést látnak a vezetői „bársonyszékben”, igyekeznek magukat delegálni a főnöki posztra. A gyengekezű gazda, aki csak kényezteti, ajnározza dobermannját, és sosem követel tőle fegyelmet, illetve nem lép fel kellő eréllyel vele szemben, bizony hamar „kiszolgáló személyzetté” süllyed kutyája szemében, s előfordul, hogy az eb alattvalójaként kezeli tulajdonosát. Ha ilyen szituációban bármiféle konfliktushelyzet adódik ember és kutya között (mondjuk, a kutya gazdája foteljében pöffeszkedik, ahová az le szeretne ülni), az állat morgással vagy harapással fogja kimutatni nemtetszését. Adott esetben persze ugyanezt megteheti egy tacskó vagy yorkshire terrier is, csak tőlük nem veszik annyira komolyan ezt a jelenséget (ismertem olyan spánielt, aki ha reggel bal lábbal kelt, az egész családot a falhoz állította, sőt még saját gazdáját is megharapta, ha útjában volt). Erről persze többnyire nem szól a fáma, és a tulajdonosát megharapó dobermannról szóló rémtörténetek hátterében meghúzódó emberi gyengeség is legtöbbször rejtve marad.Pedig ezen a téren a dobermann nem igényel mást, csak kölyökkortól elkezdett határozott, következetes fegyelmezést. Ennek a fajtának habitusa – és bizonyos szintű önfejűsége – miatt egyszerűen szüksége van arra, hogy legyen egy számára „kijelölt vezető”, aki erélyes, de igazságos, és akinek a szava törvény. Az ilyen tiszta, világos és áthághatatlan kereteket meghatározó gazda mellett felnövekvő dobermannal problémamentesen lehet együtt élni, és bár való igaz, hogy mintaszerűen csak „főnökének” engedelmeskedik majd, de ettől még nem fogja „beletörölni a bakancsát” a többi családtagba sem… Ki kell azonban ábrándítanom azokat, akik a dobermann tartását és nevelését szöges nyakörvvel, lánccal és furkósbottal képzelik el. Bármilyen hihetetlennek is hangzik ugyanis, de a veszélyes hírnév mögött meghúzódó dobermann roppant érzékeny lelkű kutya, aki valósággal rajong a gazdájáért. Ez a marcona kinézetű testőr, ha teheti, képes dorombolva az ember ölébe kuncsorogni magát. Éppen ezért nevelése és kiképzése során kerülni kell a komoly fizikai büntetéseket, mert a kutyát ez lelkileg nagyon megviseli. Ám ha a gazda helyesen viszonyul dobermannjához, föl sem merül ennek szükségessége. Mindemellett nem szabad megfeledkezni arról, hogy a dobermann agilis sportkutya, ezért a zavartalan „polgári” élethez legalább alapfokú kiképzést és rendszeres, alapos mozgatást igényel. Legjobb, ha kutyaiskolába járunk vele, mert ott szakértő segítséggel egészen kiváló teljesítményt hozhatunk elő belőle; nem véletlenül, hisz a dobermann megfelelő kezekben, kellő tapasztalattal és türelemmel élvonalbeli munkakutyává válhat. Versenyzői ambíciók nélkül is gondoskodni kell róla, hogy megfelelően igénybe vegyük dobermannunk szellemi és fizikai kapacitását, de mindenekelőtt engedelmességhez szoktassuk. Ennek hiányában a le nem vezetett, kontrollálatlan energiák bizony rossz irányba terelődhetnek, és tovább „öregbíthetik” a fajta rossz hírét.Mivel az eddigiekből kiderült, hogy a dobermann lendületes és a külvilágra érzékenyen reagáló fajta, az ő esetében kiemelkedően fontos, hogy már „totyogós” korától elkezdve minél többféle helyzettel, emberrel és állattal ismerkedjen meg. Sokan helytelenül nem engedik, hogy idegenek simogassák kölyökkutyájukat, mondván, ezáltal romlani fog védőkészsége. Ezzel csak azt érik el, hogy dobermannjuk felnőtt korában – mikorra amúgy is kialakul benne az ösztönös bizalmatlanság az idegenekkel szemben – az emberekkel szerzett korábbi tapasztalatok hiányában, félreértésből váratlan meglepetéseket okozhat. Egyébként pedig teljesen felesleges ez az „óvintézkedés”. Egy normálisan szocializált dobermann nem fog minden járókelőhöz odatörleszkedni, és nem válik belőle amolyan „mindenki kutyája”. Egyszerűen átnéz a számára ismeretlen embereken, és legfeljebb csak nagyon visszafogottan „áll szóba velük”. Hogy a kép teljes legyen, meg kell említenünk még azt a területet, ahol a dobermann „elévülhetetlen érdemeket” szerzett, legalábbis a többiek szerint – ez pedig a kutyafuttató. A dobermann megjelenése a közös kutyasétáltató-területen igen szélsőséges érzelmeket vált ki. Vannak, akik ilyenkor feszületet ragadnak és remegő ajkakkal imát mormolnak, mások fokhagyma és karó után nyúlnak, megint mások az „azonnal vigye innen azt a rohadt dögöt” című örökzöld slágerre hangolnak. A legszórakoztatóbb egyébként az, mikor a kupírozatlan fülű, vágatlan farkú dobermann gazdájától kedélyesen megkérdik: „Milyen fajta, kopó?” A tulajdonos suttogó válaszára aztán a kérdező ledermed és egy lépést hátrál, majd lehetőség szerint sietve távozik. Legjobban persze szegény dobermann csodálkozik, aki egészen „lelepleződéséig” önfeledten kergetőzött és birkózott a többi kutyával. Ha a kölyökkorától fogva kutyatársaságba járó dobermann fiatalon megtanulja az elemi viselkedési szabályokat, később is teljesen korrektül viselkedik, és más nemű kutyákat, illetve kölyköket eszébe sem jut terrorizálni. Persze azért legyünk reálisak. Minden kutya igyekszik kedvezőbb, domináns pozícióba kerülni azonos nemű fajtársaival szemben. Ilyen a kutyák természete. Ismertem például határozottan „macho” beállítottságú magyar vizslát és kifejezetten krakéler golden retrievert is. A dobermann tiszteletet vár el fajtársaitól, és különösen nem jól tűri, hogy megkérdőjelezzék elsőbbségét. Ha ez bekövetkezik, akkor bizony hathatósan igyekszik rendezni a hatalmi viszonyokat. Tény, hogy valószínűleg többször bocsátkozik verekedésbe, mint mondjuk egy basset vagy mopsz, de ettől még semmivel nem gonoszabb vagy agresszívebb, mint bármilyen más, domináns őrző-védő fajta. A dobermannak egyébként – leszámítva a kötelező kölyökkori szoktatást – felnőttkorában már nincs olyan hatalmas szüksége arra, hogy népes kutyatársaságokat látogasson, ahol előbb-utóbb úgyis kialakul valamilyen konfliktushelyzet. Ehelyett inkább arra kell több időt fordítani, hogy a gazda-kutya viszony minél erősebbé váljék, hiszen a dobermannak igazán a gazdája mellett a helye.Annak érzékeltetésére, hogy egy normálisan nevelt dobermann milyen korrektül tud viselkedni, saját tapasztalatból tudok nyilatkozni. Régi lakhelyemen egy emeleten laktunk Vikkel, egy hatalmas, gyönyörű dobermann kannal. Mikor kutyám kölyökként hozzám került, gondolkodóba estem. Viknek már akkor is „jó híre” volt a környék kutyásai körében, nemes egyszerűséggel csak Gyilkosnak hívták. Mivel tudtam, hogy Szeder és Vik jó eséllyel napi szinten fognak egymással találkozni, elejét akartam venni a két kan későbbi véres összecsapásának, illetve annak, hogy állandóan reszketve, remegve merjünk csak kimerészkedni a lépcsőházba. Ebből a megfontolásból szisztematikusan elkezdtem keresni Vik és gazdája társaságát. Nem mondom, először volt bennem egy kis gyomoridegesség, mikor az akkor még csak kilenc hetes, csetlő-botló airedale terrier a hatalmas dobermannhoz rohant, de hamar megnyugodtam, amint láttam, hogy Vik megszaglássza a kis jövevényt, majd mártírpofával, türelmesen viseli, ahogy a csepp szőrgolyó ismételt rohamokat indít ellene tűhegyes fogaival. Nem sétáltunk együtt napi szinten, de azért hetente egyszer-kétszer biztosan találkoztunk. Így nőtt fel a kutyám, és elmondhatom, hogy ő az egyetlen felnőtt kan a lakótelepen, aki a mai napig (6 éves) úgy száll be Vikkel a liftbe a kilencediken, hogy ép bőrrel lép ki az elsőn. Tény, hogy kutyám mindig tiszteletben tartotta és elismerte Vik elsőbbségét. Sosem kötözködött vele, mindössze egyszer alakult ki olyan helyzet, mikor játékosan rámorgott az öreg dobira. Akkor az addig leereszkedő nagybácsiként viselkedő Vik egy szempillantás alatt rajta volt, és a földhöz szorította. Nem tépte, nem marcangolta, csak határozottan érzékeltette vele, hogy nem tűri ezt a hangot. Kutyám reménytelenül eltűnt valahol a több mint 50 kilós dobermann alatt, és némán megadta magát. Miután Vik meggyőződött róla, hogy az „ifjonc” (2-3 éves volt akkor) megértette a leckét, bántódás nélkül elengedte Szedert, és minden a legnagyobb rendben ment tovább. Kutyám soha többé nem kérdőjelezte meg Vik rangját, és sosem volt több összetűzésük, békésen elvoltak egymással.Vélhetően túlfűtött temperamentumának köszönhetően a fajta meglehetősen rövid életű: 7-8 éves korában már-már veteránnak számít, a 9. életéve után pedig szinte minden nap ajándék számára. Sajnos a több évtizedes kontrollálatlan tenyésztés miatt gyakoriak a szívizomgyengeségtől és spondilózistól (a 6-7. nyaki csigolya deformációja) szenvedő egyedek. Hivatalosan csak két színváltozat, a fekete-cser és barna-cser tenyésztése engedélyezett. Az USA-ban persze fittyet hánynak minderre, és változatlanul tenyésztésbe engedik az izabella és kék színű egyedeket, pedig ezek az állatok genetikailag terheltek, és gyakorta komoly szőr- és bőrbetegségekkel küzdenek. Nem véletlenül vonták ki őket a tenyésztésből. A dobermann anatómiai felépítése (mély mellkas, felhúzott has) és robbanékony mozgása miatt a gyomorcsavarodás veszélyének fokozottan kitett fajta. Megesett már, hogy a vacsora után gyors vizelésre kiengedett kutya olyan vehemensen ugrott a kertbe, hogy rögtön átfordult a gyomra, és csak a fél órán belüli sebészeti beavatkozásnak köszönhette életét. Táplálásánál figyelembe kell venni, hogy kifejezetten gyorsan növekvő fajta, így ha nem „premium” minőségű táppal etetjük, akkor a szükséges kalcium és foszfor pótlásáról gondoskodnunk kell számára. Ez különösen fontos a fogváltás időszakában, főleg a kupírozott fülű kölyköknél, mivel ilyenkor a fejlődő végleges fogak elvonják a kalciumot a fül porcszövetétől, és ebben az időszakban előfordulhat, hogy az addig hetykén meredező fül kissé puhulni, kókadni kezd, a tulajdonos legnagyobb rémületére. Mindent egybevetve az eddigiekből is kitűnik, hogy a dobermann tartása nem kevés felelősséggel, odafigyeléssel és energiával járó feladat. Gyereknek, első kutyának, tapasztalatlan, gyenge kezű, labilis idegzetű tulajdonosnak semmiképpen sem ajánlott ez a fajta. Ha azonban a dobermann emberére talál, csodálatos társ válik belőle, aki legszívesebben mindig gazdája közelében tartózkodik. Részben erős kötődése miatt, valamint rövid, aljszőrzet nélküli bundája okán, kertben való tartásra nem alkalmas. A téli időszakban egyszerűen csontig átjárja a hideg, és rossz nézni, ahogy az udvaron didereg. Igazán akkor érzi jól magát, ha egy fedél alatt élhet imádott tulajdonosával. Remélem, hogy azoknak, akik eddig kétellyel, sőt akár előítéletekkel viseltettek a dobermann iránt, némiképp megváltozott véleményük, és elhiszik, hogy ez a sátáninak beállított eb valójában bátor, ugyanakkor rendkívül érző szívű jóbarát. Tovább…

Erő és elegancia
Talán az összes elismert fajta között, de a német fajták közül bizonyosan a dobermann az egyetlen, mely elsô tenyésztôjérôl, Friedrich Louis Dobermannról kapta nevét. Dobermann úr 1834. január 2-án született a németországi Apolda városában. Az akkor 20 ezer lakosú település jelentôs iparral és kereskedelemmel rendelkezett. Minden évben hatalmas állatvásárt rendeztek Pünkösd napja elôtt. F. L. Dobermann különféle állásokat töltött be a város közigazgatásában. A városi címjegyzék szerint Dobermann úr akkor gyepmesteri állást töltött be Apoldában. Dobermann úr fia szerint apját 1870-ben nevezték ki segéd adóvégrehajtónak, majd késôbb éjjeliôrként is tevékenykedett. Mivel adóbehajtóként nemritkán nagy összegekkel kellett közlekednie, s valószínûleg funkciójából kifolyólag sem örvendhetett nagy népszerûségnek, Dobermann a rendelkezésére álló kutyákból – kiválogatva a legbátrabb, legkeményebb példányokat – elkezdte kialakítani saját testôreit. Kutyái hamar ismertek lettek Apoldában, sôt Thüringia tartomány egész területérôl érkeztek hozzá vásárlók. Dobermann kurtított füllel és farokkal adta el a kölyköket, mondván, így jobban néznek ki. Friedrich Louis Dobermann sajnos nem vezetett feljegyzéseket munkájáról, így csak találgatni lehet, milyen típusú kutyákból alakította ki a róla elnevezett fajtát. Valószínûleg felhasználta a rottweiler ôsének tartott ún. mészároskutyákat és a korabeli juhászkutyákat. A fajta késôbbi tenyésztôje, Otto Göller így nyilatkozott a felhasznált fajtákról: „A fajta alaktani fölépítésében legfôként a német juhászkutya, a rövidszôrû vizsla és a német simaszôrû pinscher játszott szerepet.” Emil Hauck professzor viszont nem sokat ad Göller véleményére, mondván, még használható törzskönyvet sem vezetett. Tény azonban, hogy homályos származása ellenére a dobermann viszonylag rövid idô alatt nemes, egységes típust képviselô fajtává vált. Dobermann elsô tenyészszukáját, egy szürke példányt, Schnuppe-nak hívták, de tudomásunk van egy Bisart nevû szukájáról is, akivel 1870 és 1880 között tenyésztett. Dobermann úr sajnos nem érhette meg a fajta diadalmenetét, hatvan éves korában, 1884. június 9-én halt meg. Az ugyancsak Apoldából származó Otto Göller kezdett az elsôk között intenzíven foglalkozni Dobermann kutyáinak továbbtenyésztésével „von Thüringen” nevû kennelében. Egy hamburgi baromfitenyésztô, Oskar Vorwerk hívta fel a figyelmét ezekre a bátor ôrzô-védô kutyákra. Göller publikációkban ismertette, reklámozta kutyáit. De meg kell említeni egy másik apoldai tenyésztôt, Goswin Tischlert, a „von Grönland” kennel tulajdonosát is. Az ô egyik kan kutyája került elsôként a német dobermann törzskönyvbe, Graf Belling von Grönland. A 2-es számú kutya Gerhilde von Thüringen, Göller egyik szukája volt. Az elsô fajtaklubot, a ma is mûködô Dobermann Egyesület (DV) jogelôdjét 1899. augusztus 27-én alakították egy apoldai kutyakiállításon, egy évvel késôbb pedig már elismert német fajtaként a német törzskönyvbe is bejegyezték a dobermannokat. Az elsô német kutyakiállítást 1863-ban, Hamburgban rendezték, dobermannok 1897-ben, Erfurtban szerepeltek elôször kiállításon. A XX. század elején mintegy 1000 dobermann tulajdonos élt Németországban, ezzel a számmal akkor a harmadik legnépszerûbb fajta volt a dobermann Németországban a német juhászkutya és toplistát vezetô tacskó mögött. A dobermann erôteljes, izmos felépítésével, elegáns testvonalaival, büszke tartásával és élénk temperamentumával ma is világszerte népszerû fajta. A standard szerint hûséges, félelmet nem ismerô, éber és bátor kutya. Intelligenciája, veleszületett keménysége, kiváló szaglása, munkakedve és engedelmessége miatt könnyen tanítható, kiválóan alkalmas házôrzô-, társ-, védô- és munkakutyának. Barátságos, békés, a családhoz nagyon ragaszkodik. Mivel igen temperamentumos, szinte mindenre élénk érdeklôdéssel reagál, csak igen aktív embereknek ajánlható. Aki kandalló elôtt heverészô, csendes, nyugodt társra vágyik, ne vegyen dobermannt! Ez a fajta rendszeres elfoglaltságot igényel, különben könnyen gazdája fejére nô, s ugatós természetével csak nyûgöt jelent a családnak. Aki azonban sportkutyára, ôrzô-védô társra vágyik, az sok örömét lelheti egy dobermannban. Gyakorlatilag a sportkutyázás minden területén, az IPO vizsgáktól az agility versenyekig eredményesen szerepelhet egy dobermann. Kölyökvásárlás elôtt azonban ne legyünk lusták alaposan tájékozódni, és minél több tenyésztôt felkeresve kiválasztani a végleges kennelt, ahonnan kutyánkat majd kiválasztjuk. Mivel a dobermann korábban, de talán még most is a legnépszerûbb fajták közé tartozik Magyarországon, a tömeges szaporítás rányomta bélyegét az állományra, számtalan rossz idegrendszerû egyed formájában. Ezért fontos megismerni leendô kutyánk szüleit, féltestvéreit. Ha esetleg a legalaposabb elôkészületek ellenére is olyan kölyök kerül hozzánk, aki esetleg félôs, nem tökéletes idegrendszerû, megfelelô nevelés mellett még lehet belôle kezelhetô kutya, csak arra ügyeljünk, hogy nehogy rossz kezekbe kerüljön (pl. nem megfelelô kiképzô, bentlakásos kutyaiskola stb.) és hogy az ilyen kutyával ne járjunk ôrzô-védô kiképzésre. Küllemét tekintve a dobermann egyike a legelegánsabb, legegyedibb kutyáknak. Felépítése kvadratikus, azaz a marmagasság közel egyenlô a testhosszal. Kanoknál a testhossz maximum 5 százalékkal haladhatja meg a marmagasságot, szukáknál ez a megengedett mérték 10 százalék. A kanok 68–72, a szukák 63–68 centiméter magasak. Kiállításon a középméret kívánatos; a standard által megadott határtól 2 centiméternél több eltérés kizárást von maga után. Ami a testtömeget illeti, a kanok 40–45, a szukák 32–35 kilogramm súlyúak. A dobermannt fekete-vörös és barna-vörös színben tenyésztik. A korábban elôforduló izabella szín ma már nem engedélyezett, mert általában súlyos bôrbetegségekkel jár együtt. A standard a fülekrôl azt írja, hogy a fej méretéhez illô méretben kell vágni, azonban ha egy országban tilos a kupírozás, a vágatlan fül kiállításon egyenértékû a vágottal. Ilyenkor középnagy, elülsô szélén a pofához simuló fül a kívánatos. Tovább…

A dobermann származtatása
A dobermann származtatását kutatók írásait olvasva, mindenkor arra a következtetésre jutunk, hogy az írott anyagokon belül óriási ellentmondások vannak. Köszönhető ez annak, hogy a fajta kitenyésztésének elindítója semminemű írott anyagot nem hagyott maga után. Ilyetén módon különböző feltevésekre és hallomásokra alapulnak ezen írások. Mi az, amit tudunk? Németország Thüringia tartományában 1823-ban született Karl Friedrich Luis Dobermann Apolda városában. Felnőtt korában Dobermann úr egyik polgári foglalkozása, illetve tevékenysége miatt nem volt népszerű embernek mondható (a hasonló tevékenységet folytatókról ez ma is elmondható). Ebből kifolyólag többször érhették különböző attrocitások. Miután egy más foglalkozása révén alkalma volt különböző fajtájú és viselkedésű kutyákat is megismernie. Valószínűsíthető, hogy ez a két motiváció, a fenyegetettség és a kutyák körüli tevékenység (nehezen vallom meg, a mai fogalmazásban sintér volt), késztette arra, hogy egy, a személyét védő, kemény, támadó szellemű kutyát "hozzon" létre. Eddig a megállapításig minden, a dobermann történetét kutató megegyezik. A különbözőség viszont ott mutatkozik meg, hogy az e tulajdonságokkal rendelkező egyed (egyedek) létrehozásában mely fajták vettek részt. Talán a megemlítettek közül egységesen mindenki a német pinschert fogadja el. A többi említett fajta a rottweiler elődje, a mészáros kutya, a beauceron, a régi simaszőrű juhászkutya, a weimaraner, a Manchester terrier említés található még a későbbiek folyamán az agárról és a német dogról, sőt egy helyen még a magyar vizsláról is. Mint már említettem, ezeket a fajtákat az egyik írásban megerősítik, míg a másikban határozottan cáfolják. Ami tény: Dobermann úr, ami a funkciót illeti, egy jó alapot hozott létre, hogy a későbbiek folyamán már tudatos szelekciós tenyésztéssel a Dobermann-féle kutyákból egy elismert fajtát tenyésszenek ki. E tudatos tenyésztői munka Otto Göller nevéhez fűződik. Érdemei a fajta fennmaradásában és elismertetésében elvitathatatlanok. Az első regisztrált dobermannt 1893-ra datálják, rá hét évre, 1900-ban a dobermann pinscher fajtastandardot a Német Kennel Klub hivatalosan is elfogadta. Mindezt K. F. L. Dobermann 1884-ben bekövetkezett halála miatt nem élhette meg. Tovább…

A dobermann Magyarországon
A dobermann fajta magyarországi meghonosítójának Kelemen Emil festőművészt tartják. Kelemen Emil kennele a Naphegy néven vált ismertté. Leghíresebb dobermannja Naphegy Dorka volt. E dobermann tulajdonosa Szeles Pál (a név így helyes), aki a Hűvösvölgy nevű kennelt alapítottaA kezdeti igen szép sikerek ellenére talán túl korán hagyták abba a dobermann-tenyésztést mindketten. Szeles Pál a másik nagy szerelme, az atlétika felé fordult, bár mint küllembíró még sokáig befolyásolhatta a magyar dobermann-tenyésztést. Kelemen Emil esetében nem lehetett tudni döntésének okát. E sorok írójának nagy öröm, hogy még személyesen ismerhette az egyik fajtahonosítót, Szeles Pált. A történelmi sorsok a magyar dobermann-állományt sem kímélték, így nyugodtan nevezhetjük az újbóli fajtahonosítóknak Gál Barnát és Róbert Jenőt. Az ő következetes munkájuk méltó folytatója volt Labos István, aki Belvárosi kennel néven tenyésztett. Ebben az időszakban már a magyar dobermann-állományban láthatóak voltak a javulás jelei. E javulás természetesen több más tenyésztő munkájának eredménye is. Itt kell megemlíteni Bihari Ferenc nevét, aki a Németországból importált Haika v. d. Watterau kanjával sokat javított a magyar állományon. A mai modern dobermannok megjelenési formája ebben az időszakban Kiss Sándor nevéhez fűződik, aki Ürgeháti néven tenyésztett. Az olasz import és a tenyésztésben bizonyított Arlett di Torre Mozza és Haika v. d. Watterau párosításából olyan show dobermann született, mint Ürgeháti Anita, majd Anitától Öregtemplomi Anett. Az immár nemzetközi szinten történő eredmények Arany-Sárkány Pick Argos és Naplemente Gox nevéhez fűződnek. A rendszerváltás következményeként mindenki előtt megnyílt határok következtében a magyar dobermann-állomány új "tőkeinjekcióhoz" juthatott és ezzel a lehetőséggel sokan éltek, nem eredménytelenül. Tovább…

A dobermann ma...
Mint minden más fajta, a dobermann is óriási fejlődésen ment keresztül és ma egy igazi show kutyává vált. A kezdeti és körülbelül a hetvenes évekig tartó német egyeduralom után változások következtek be. Ezen időszakig Hermann Palmer v. Fürstenfeld, Ermst Wilking v. Forell, Reinhold Kröner v. Hagenstern dobermannjai meghatározói voltak a kiállításoknak. Jó "kohéziót" alkottak Palmer úr elegáns kutyái, a jó felépítésű v. Forell vagy a legendás mellkasú v. Hagenstern kutyák. A későbbiek folyamán a német-norvég vagy norvég-német Jens Kallenberg v. Norden Stamm kutyái igazi szépségei voltak a fajtának. Feltehetően a német tenyésztési koncepció nem megfelelő irányban történő alakulása miatt ellentétek alakultak ki, ami a német dobermann-állományt érintően talán mára csúcsosodott ki. A korábbi évtizedek remek német anyagából elvitathatatlanul a hollandok érdeme az, ahol ma nemzetközi viszonylatban a dobermann áll. A hollandokhoz hasonlóan, de nem annyira meghatározóan a belgák is jeleskedtek és szép sikereket értek el. Mára (nemcsak a dobermannál) az olaszok is meghatározóvá váltak, de itt meg kell említeni, hogy az olaszoknál nagyok a szélsőségek. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, vajon miért csak a hollandok tudtak oly remekül tenyészteni a legjobb német vonalakkal. A fajta történetét és alakulását kutatók közül sokan fognak erről tanulmányt írni. Számomra, bár másoknak lehet, hogy túl egyszerűnek tűnik, nem is olyan nehéz e kérdést megválaszolni. Van egy ország egy földrajzi adottsággal és van egy kutyafajta, mely rendkívüli módon igényli az ember kontaktusát, az egész semmi más, mint egy szinte véletlen találkozás. Hollandiának nincs területe, a dobermann fokozottan igényli az ember közelségét, így akarva-akaratlanul egymásra találtak. Az évtizedek folyamán a remek tenyésztői munka mellett itt tudott a legjobban a dobermann igazi énje felszínre kerülni. A komoly fajtaválsággal küzdő standard gazda, Németország Dobermann Szövetsége (Dobermann Verein) jövőre ünnepli megalakulásának 100. évfordulóját. E sorok írója örömmel tett eleget a felkérésnek és próbálta bemutatni reménye szerint objektíve a dobermann fajtát. Tovább…