Kevés olyan kutyafajta létezik, melytől oly mértékben tart a kutyás és nem kutyás társadalom egyaránt, mint a dobermanntól. Elég kiejteni a nevét, és a hangos nevetgélés elnémul, a kedélyes beszélgetés megdermed, az emberek többségén páni félelem lesz úrrá. Persze egy igazi dobermann kétségkívül nem megy a szomszédba egy kis keménységért, de messzemenő túlzás mindaz a féktelen vadság és agresszivitás, amelyet az emberek többsége neki tulajdonít.A dobermannok gazdái sincsenek könnyű helyzetben, hiszen vagy rendkívül veszélyes, agresszív embereknek tartják őket, ezért félelemmel vegyes utálattal térnek ki az útjukból, vagy úgy néznek rájuk, mint potenciális halálraítéltekre, akiket előbb-utóbb úgyis meggyilkol a saját kutyájuk. E súlyos sztereotípiák fő táptalaja az, hogy a rettentő attraktív, impozáns megjelenésű fajtát hamar felfedezték a filmesek, és a „gonosz kutya” megtestesítőjévé léptették elő.Noha a dobermann viszonylag fiatal fajta, a kialakításához felhasznált kutyákat, illetve a fajta pontos eredetét igen nehéz azonosítani. Létrehozása Frederich Louis Dobermann úr nevéhez köthető, aki a thüringiai Apolda városában élt és dolgozott. Nyugodtan elmondható róla, hogy életében sok minden volt, csak akasztott ember nem: számos területen kipróbálta magát, és mivel fényes karriert futott be mint falusi dögnyúzó, úgy döntött, tudását embereken is kamatoztatja, így adószedőként vállalt állást. Dobermann nem elégedett meg ennyivel: félállású rendőrként, valamint sintérként is dolgozott. Ha módja lett volna rá, valószínűleg a BKV-nál is vállal jegy- és bérletellenőri pozíciót, hogy az általa betöltött, közutálatnak örvendő munkakörök palettája minél szélesebb legyen… Mivel Dobermann úr adószedőként veszélytelennek korántsem mondható munkát látott el, úgy döntött, testi épségét goromba, harapós kutyákkal kívánja megőrizni. Ami ezután következett, azt illetően csak találgatásokra hagyatkozhatunk, mivel Dobermann úr – bár lehetett pedáns adószedő – célzott keresztezéseiről egyáltalán nem vezetett semmilyen feljegyzést. Feltételezések szerint a fajta kialakításában részt vett a rottweiler, bizonyos thüringiai juhászkutyák, a német pinscher és még sokan mások. Tekintettel a dobermann jellegzetes rajzolatára és védőkészségére, a rottweiler-eredetre hivatkozni nem túl kockázatos állítás. Temperamentuma igazolni látszik a pinscher- és manchesterterrier-ősöket. A lehetséges keresztezések között felmerül még a beauceron neve is, mely feltűnő hasonlóságokat mutat a dobermannal. Az 1900-as évek elején a nyak és a fejforma kecsesebbé tételének szándékával agarat is bevontak a fajta nemesítésébe. F. L. Dobermann nem érhette meg a róla elnevezett fajta végső formába öntését. 1884-ben bekövetkezett halálát követően a tenyésztésben a szintén Apoldából származó Otto Göller vette át a vezető szerepet. Göller drákói szigorral látott munkának. Felvásárolta a környék összes dobermannját, majd a gyengéket – a „Hadd hulljon a férgese!” mondás szellemében – egyszerűen kiirtotta, és csak az erős, egészséges egyedeket használta tenyésztésre. Ezzel nemcsak a fajta érdekét szolgálta, de nyilván jelentős költségeket is megtakarított, hisz az általa alapított von Thüringer kennelben valószínűleg ritka látogató lehetett az állatorvos. Vele párhuzamosan haladt Gosswin Tischler „von Grönland” elnevezésű tenyészete. Tischler „a legnagyobb meglepetésre” nem máshonnan, mint Apoldából származott. Egy tőle származó legendás kan (Graf Belling von Grönland), valamint Göller kutyái tekinthetők a mai, modern dobermann őseinek. Napjaink magas, pazarul elegáns típusában Dobermann úr aligha ismerné fel saját alacsony, zömök, körtefejű, félhosszú szőrű kutyáit, ám minden bizonnyal elégedett lenne a látvánnyal. Habár kitenyésztése során a dobermann jelentős átalakuláson ment keresztül, egy dolog azóta sem változott: mindig féltek tőle. Ez kezdetben valamelyest érthető is volt, hiszen a fajta atyja munkaköri kötelességként várta el, hogy kutyái harapósak és kifejezetten agresszívek legyenek. Úgy látszik, a genetikailag kódolt előítéletek rendkívül erősek, mert hiába vált a dobermann időközben fegyelmezett munkakutyává, az emberek időről időre szükségét érzik, hogy rettegjenek tőle. Ahhoz, hogy megpróbáljuk eloszlatni a számos esetben tökéletesen alaptalan félelmeket és a fajtával kapcsolatos megkövült sztereotípiákat, nézzünk kicsit a dolgok mélyére, és vizsgáljuk meg, mennyi igaz a dobermannt körüllengő „babonákból”.Elsőként vegyük szemügyre a fajta nem mindennapi küllemét. A dobermann kvadratikus testalkata se nem nehézkesen robusztus, se nem légiesen könnyed. Atlétikus fizikumát hangsúlyozza gyönyörű ívelésű, lebernyegmentes nyaka és száraz, hosszúkás fejformája. Rövid, kemény, testhez simuló szőrzete tovább fokozza a vizuális összhatást, és még jobban kidomborítja szemet gyönyörködtető alkatát, melynek vitathatatlanul kevés párja akad: mintha minden porcikáját festő tervezte volna. Noha megjelenése rendkívül elegáns, a jellemzően kupírozott fül, a kurtított farok és a fekete–cser színezet vitán felül némiképp fenyegető külsőt kölcsönöz neki. Ezzel önmagában nem is volna baj, hiszen a fajta eredeti feladatával összhangban áll a tekintélyt parancsoló megjelenés. A probléma akkor kezdődött, mikor ezt az attraktív külsejű, intelligens állatot felfedezte magának a filmipar, és az „ügyeletes négylábú rosszfiú” szerepét osztotta rá. Nincs még egy fajta, melyet annyit foglalkoztattak volna e téren, mint a dobermann. A sikeres filmszereplés azonban kétes hírnevet szerzett számára: a moziba betérő vagy a tévé előtt ücsörgő emberek agyában szép lassan gyökeret vert a kép: ez az a fajta, amely öl, pusztít, gyilkol, terrorizál, és eszement módon veszélyes. Vélhetően nem vették észre, hogy a támadóként beállított dobermann „vicsorgását” olykor ügyes sminkmesterek kreálták a szerencsétlen állat arcára, különféle kényelmetlen ínybetétek és láthatatlan cérnák segítségével! A mai napig nevetek azokon a filmeken, melyekben az említett segédeszközökkel felpeckelt szájú dobermann szép kimérten előlépdel (mindeközben természetesen vészjósló morgást kevernek a jelenet alá), és figyelmesen ügyel – a kamera mögött minden bizonnyal teniszlabdát, gumicsirkét vagy kolbászt lobogtató kiképzőjének utasítására. Hazugság volna persze azt állítani, hogy a dobi nem más, mint üres akciósztár, aki a kamera előtt tonnás pofonokat osztogat, a valóságban pedig báránylelkű békeaktivista, és még a saját árnyékától is megijed. A dobermannt természetesen nem ilyen fából faragták, és nem alaptalanul tartják az klasszikus őrző-védő munkakutyák egyik legjobbjának. E fajták közös jellemzője egyfajta karakánság, melynek köszönhetően képesek felvenni a kesztyűt a kétlábúval szemben is. Bármilyen furcsa, ez a viselkedés alapvetően egyáltalán nem magától értetődő adottság. A vadonélő állatok döntő többsége fél az embertől, a háziasított állatok pedig tisztelik. Ezt a viszonyrendszert alapul véve megérthetjük, hogy azok a fajták, melyeket kifejezetten védelmi, szolgálati funkcióra szelektáltak, nem is állhatták volna meg a helyüket, ha nem rendelkeznek a feladatuk ellátásához szükséges keménységgel, határozottsággal, megfelelő temperamentummal és dominanciára való hajlammal, valamint – ha tetszik, ha nem – bizonyos fokú agresszivitással.A fentiek alól a dobermann sem kivétel, de igazságtalan dolog „ujjal mutogatni rá”, miközben vélt „bűnei” bármelyik őrző-védő fajtára ráfoghatók lennének. A dobermann annyival „pechesebb” a többinél, hogy meglehetősen pörgős, igen élénk temperamentummal áldotta meg a természet, melyhez még hozzájárul – vagy talán éppen ebből következik –, hogy igen ugatós fajta. Mit rak össze mindebből magában a laikus szemlélő, akit éppen egy dobermannos kert vagy lakás előtt visz el az útja, és a kutya – mellesleg jogosan – hevesen ugatni kezd? Persze nem mást, mint hogy a dobermann nyughatatlan és természetesen nagyon harapós eb, hiszen mi másért ugatna annyit, mint azért, mert szeretné végre védtelen emberek vérét inni… Az, hogy a kutya területvédő hajlamának eleget téve, voltaképpen teljesen normálisan reagál, vagyis jelzi és megpróbálja távoltartani a territóriumához közeledő idegent, ilyenkor nem jut eszébe a szemlélődőnek. A dobermann veszélyességét taglaló „mondavilág” másik kedvelt és gyakran felemlegetett eleme, hogy ez a fajta hajlamos akár a saját gazdáját is megtámadni. Tudnunk kell, hogy a kutya – legyen szó bármilyen fajáról – akkor érzi jól magát a bőrében, ha tiszta, világos erőviszonyok között él, melyben egyértelműen tudja, ki a főnök és hol helyezkedik el ő a családi falka hierarchiájában. Ezen a ponton megint csak vissza kell utalnunk arra, hogy az őrző-védő fajták egyedei – határozott, dominanciára hajló jellemük révén – fokozottan érzékenyek a rangsorbeli viszonyokra. Ez azt jelenti, hogy ha üresedést látnak a vezetői „bársonyszékben”, igyekeznek magukat delegálni a főnöki posztra. A gyengekezű gazda, aki csak kényezteti, ajnározza dobermannját, és sosem követel tőle fegyelmet, illetve nem lép fel kellő eréllyel vele szemben, bizony hamar „kiszolgáló személyzetté” süllyed kutyája szemében, s előfordul, hogy az eb alattvalójaként kezeli tulajdonosát. Ha ilyen szituációban bármiféle konfliktushelyzet adódik ember és kutya között (mondjuk, a kutya gazdája foteljében pöffeszkedik, ahová az le szeretne ülni), az állat morgással vagy harapással fogja kimutatni nemtetszését. Adott esetben persze ugyanezt megteheti egy tacskó vagy yorkshire terrier is, csak tőlük nem veszik annyira komolyan ezt a jelenséget (ismertem olyan spánielt, aki ha reggel bal lábbal kelt, az egész családot a falhoz állította, sőt még saját gazdáját is megharapta, ha útjában volt). Erről persze többnyire nem szól a fáma, és a tulajdonosát megharapó dobermannról szóló rémtörténetek hátterében meghúzódó emberi gyengeség is legtöbbször rejtve marad.Pedig ezen a téren a dobermann nem igényel mást, csak kölyökkortól elkezdett határozott, következetes fegyelmezést. Ennek a fajtának habitusa – és bizonyos szintű önfejűsége – miatt egyszerűen szüksége van arra, hogy legyen egy számára „kijelölt vezető”, aki erélyes, de igazságos, és akinek a szava törvény. Az ilyen tiszta, világos és áthághatatlan kereteket meghatározó gazda mellett felnövekvő dobermannal problémamentesen lehet együtt élni, és bár való igaz, hogy mintaszerűen csak „főnökének” engedelmeskedik majd, de ettől még nem fogja „beletörölni a bakancsát” a többi családtagba sem… Ki kell azonban ábrándítanom azokat, akik a dobermann tartását és nevelését szöges nyakörvvel, lánccal és furkósbottal képzelik el. Bármilyen hihetetlennek is hangzik ugyanis, de a veszélyes hírnév mögött meghúzódó dobermann roppant érzékeny lelkű kutya, aki valósággal rajong a gazdájáért. Ez a marcona kinézetű testőr, ha teheti, képes dorombolva az ember ölébe kuncsorogni magát. Éppen ezért nevelése és kiképzése során kerülni kell a komoly fizikai büntetéseket, mert a kutyát ez lelkileg nagyon megviseli. Ám ha a gazda helyesen viszonyul dobermannjához, föl sem merül ennek szükségessége. Mindemellett nem szabad megfeledkezni arról, hogy a dobermann agilis sportkutya, ezért a zavartalan „polgári” élethez legalább alapfokú kiképzést és rendszeres, alapos mozgatást igényel. Legjobb, ha kutyaiskolába járunk vele, mert ott szakértő segítséggel egészen kiváló teljesítményt hozhatunk elő belőle; nem véletlenül, hisz a dobermann megfelelő kezekben, kellő tapasztalattal és türelemmel élvonalbeli munkakutyává válhat. Versenyzői ambíciók nélkül is gondoskodni kell róla, hogy megfelelően igénybe vegyük dobermannunk szellemi és fizikai kapacitását, de mindenekelőtt engedelmességhez szoktassuk. Ennek hiányában a le nem vezetett, kontrollálatlan energiák bizony rossz irányba terelődhetnek, és tovább „öregbíthetik” a fajta rossz hírét.Mivel az eddigiekből kiderült, hogy a dobermann lendületes és a külvilágra érzékenyen reagáló fajta, az ő esetében kiemelkedően fontos, hogy már „totyogós” korától elkezdve minél többféle helyzettel, emberrel és állattal ismerkedjen meg. Sokan helytelenül nem engedik, hogy idegenek simogassák kölyökkutyájukat, mondván, ezáltal romlani fog védőkészsége. Ezzel csak azt érik el, hogy dobermannjuk felnőtt korában – mikorra amúgy is kialakul benne az ösztönös bizalmatlanság az idegenekkel szemben – az emberekkel szerzett korábbi tapasztalatok hiányában, félreértésből váratlan meglepetéseket okozhat. Egyébként pedig teljesen felesleges ez az „óvintézkedés”. Egy normálisan szocializált dobermann nem fog minden járókelőhöz odatörleszkedni, és nem válik belőle amolyan „mindenki kutyája”. Egyszerűen átnéz a számára ismeretlen embereken, és legfeljebb csak nagyon visszafogottan „áll szóba velük”. Hogy a kép teljes legyen, meg kell említenünk még azt a területet, ahol a dobermann „elévülhetetlen érdemeket” szerzett, legalábbis a többiek szerint – ez pedig a kutyafuttató. A dobermann megjelenése a közös kutyasétáltató-területen igen szélsőséges érzelmeket vált ki. Vannak, akik ilyenkor feszületet ragadnak és remegő ajkakkal imát mormolnak, mások fokhagyma és karó után nyúlnak, megint mások az „azonnal vigye innen azt a rohadt dögöt” című örökzöld slágerre hangolnak. A legszórakoztatóbb egyébként az, mikor a kupírozatlan fülű, vágatlan farkú dobermann gazdájától kedélyesen megkérdik: „Milyen fajta, kopó?” A tulajdonos suttogó válaszára aztán a kérdező ledermed és egy lépést hátrál, majd lehetőség szerint sietve távozik. Legjobban persze szegény dobermann csodálkozik, aki egészen „lelepleződéséig” önfeledten kergetőzött és birkózott a többi kutyával. Ha a kölyökkorától fogva kutyatársaságba járó dobermann fiatalon megtanulja az elemi viselkedési szabályokat, később is teljesen korrektül viselkedik, és más nemű kutyákat, illetve kölyköket eszébe sem jut terrorizálni. Persze azért legyünk reálisak. Minden kutya igyekszik kedvezőbb, domináns pozícióba kerülni azonos nemű fajtársaival szemben. Ilyen a kutyák természete. Ismertem például határozottan „macho” beállítottságú magyar vizslát és kifejezetten krakéler golden retrievert is. A dobermann tiszteletet vár el fajtársaitól, és különösen nem jól tűri, hogy megkérdőjelezzék elsőbbségét. Ha ez bekövetkezik, akkor bizony hathatósan igyekszik rendezni a hatalmi viszonyokat. Tény, hogy valószínűleg többször bocsátkozik verekedésbe, mint mondjuk egy basset vagy mopsz, de ettől még semmivel nem gonoszabb vagy agresszívebb, mint bármilyen más, domináns őrző-védő fajta. A dobermannak egyébként – leszámítva a kötelező kölyökkori szoktatást – felnőttkorában már nincs olyan hatalmas szüksége arra, hogy népes kutyatársaságokat látogasson, ahol előbb-utóbb úgyis kialakul valamilyen konfliktushelyzet. Ehelyett inkább arra kell több időt fordítani, hogy a gazda-kutya viszony minél erősebbé váljék, hiszen a dobermannak igazán a gazdája mellett a helye.Annak érzékeltetésére, hogy egy normálisan nevelt dobermann milyen korrektül tud viselkedni, saját tapasztalatból tudok nyilatkozni. Régi lakhelyemen egy emeleten laktunk Vikkel, egy hatalmas, gyönyörű dobermann kannal. Mikor kutyám kölyökként hozzám került, gondolkodóba estem. Viknek már akkor is „jó híre” volt a környék kutyásai körében, nemes egyszerűséggel csak Gyilkosnak hívták. Mivel tudtam, hogy Szeder és Vik jó eséllyel napi szinten fognak egymással találkozni, elejét akartam venni a két kan későbbi véres összecsapásának, illetve annak, hogy állandóan reszketve, remegve merjünk csak kimerészkedni a lépcsőházba. Ebből a megfontolásból szisztematikusan elkezdtem keresni Vik és gazdája társaságát. Nem mondom, először volt bennem egy kis gyomoridegesség, mikor az akkor még csak kilenc hetes, csetlő-botló airedale terrier a hatalmas dobermannhoz rohant, de hamar megnyugodtam, amint láttam, hogy Vik megszaglássza a kis jövevényt, majd mártírpofával, türelmesen viseli, ahogy a csepp szőrgolyó ismételt rohamokat indít ellene tűhegyes fogaival. Nem sétáltunk együtt napi szinten, de azért hetente egyszer-kétszer biztosan találkoztunk. Így nőtt fel a kutyám, és elmondhatom, hogy ő az egyetlen felnőtt kan a lakótelepen, aki a mai napig (6 éves) úgy száll be Vikkel a liftbe a kilencediken, hogy ép bőrrel lép ki az elsőn. Tény, hogy kutyám mindig tiszteletben tartotta és elismerte Vik elsőbbségét. Sosem kötözködött vele, mindössze egyszer alakult ki olyan helyzet, mikor játékosan rámorgott az öreg dobira. Akkor az addig leereszkedő nagybácsiként viselkedő Vik egy szempillantás alatt rajta volt, és a földhöz szorította. Nem tépte, nem marcangolta, csak határozottan érzékeltette vele, hogy nem tűri ezt a hangot. Kutyám reménytelenül eltűnt valahol a több mint 50 kilós dobermann alatt, és némán megadta magát. Miután Vik meggyőződött róla, hogy az „ifjonc” (2-3 éves volt akkor) megértette a leckét, bántódás nélkül elengedte Szedert, és minden a legnagyobb rendben ment tovább. Kutyám soha többé nem kérdőjelezte meg Vik rangját, és sosem volt több összetűzésük, békésen elvoltak egymással.Vélhetően túlfűtött temperamentumának köszönhetően a fajta meglehetősen rövid életű: 7-8 éves korában már-már veteránnak számít, a 9. életéve után pedig szinte minden nap ajándék számára. Sajnos a több évtizedes kontrollálatlan tenyésztés miatt gyakoriak a szívizomgyengeségtől és spondilózistól (a 6-7. nyaki csigolya deformációja) szenvedő egyedek. Hivatalosan csak két színváltozat, a fekete-cser és barna-cser tenyésztése engedélyezett. Az USA-ban persze fittyet hánynak minderre, és változatlanul tenyésztésbe engedik az izabella és kék színű egyedeket, pedig ezek az állatok genetikailag terheltek, és gyakorta komoly szőr- és bőrbetegségekkel küzdenek. Nem véletlenül vonták ki őket a tenyésztésből. A dobermann anatómiai felépítése (mély mellkas, felhúzott has) és robbanékony mozgása miatt a gyomorcsavarodás veszélyének fokozottan kitett fajta. Megesett már, hogy a vacsora után gyors vizelésre kiengedett kutya olyan vehemensen ugrott a kertbe, hogy rögtön átfordult a gyomra, és csak a fél órán belüli sebészeti beavatkozásnak köszönhette életét. Táplálásánál figyelembe kell venni, hogy kifejezetten gyorsan növekvő fajta, így ha nem „premium” minőségű táppal etetjük, akkor a szükséges kalcium és foszfor pótlásáról gondoskodnunk kell számára. Ez különösen fontos a fogváltás időszakában, főleg a kupírozott fülű kölyköknél, mivel ilyenkor a fejlődő végleges fogak elvonják a kalciumot a fül porcszövetétől, és ebben az időszakban előfordulhat, hogy az addig hetykén meredező fül kissé puhulni, kókadni kezd, a tulajdonos legnagyobb rémületére. Mindent egybevetve az eddigiekből is kitűnik, hogy a dobermann tartása nem kevés felelősséggel, odafigyeléssel és energiával járó feladat. Gyereknek, első kutyának, tapasztalatlan, gyenge kezű, labilis idegzetű tulajdonosnak semmiképpen sem ajánlott ez a fajta. Ha azonban a dobermann emberére talál, csodálatos társ válik belőle, aki legszívesebben mindig gazdája közelében tartózkodik. Részben erős kötődése miatt, valamint rövid, aljszőrzet nélküli bundája okán, kertben való tartásra nem alkalmas. A téli időszakban egyszerűen csontig átjárja a hideg, és rossz nézni, ahogy az udvaron didereg. Igazán akkor érzi jól magát, ha egy fedél alatt élhet imádott tulajdonosával. Remélem, hogy azoknak, akik eddig kétellyel, sőt akár előítéletekkel viseltettek a dobermann iránt, némiképp megváltozott véleményük, és elhiszik, hogy ez a sátáninak beállított eb valójában bátor, ugyanakkor rendkívül érző szívű jóbarát.