Dohóczki Tamás és Kosztel Ildikó azon kevés tenyésztők közé tartozik, akiket nemcsak a dobermann gyönyörű külleme, hanem elsősorban kiváló munkakutya-adottságai fogtak meg. Tamás és Ildikó immáron 15 éve foglalkozik a fajtával. Számos dobermannos és „vegyesfajtás” munkaversenyen megszerzett előkelő helyezés bizonyítja hozzáértésüket, szakmai felkészültségüket. Több „hármasvizsgás” dobi kiképzése fűződik a nevükhöz.Magyarországon az utóbbi tíz évben alig több mint tíz dobermann szerzett IPO III. szintű munkavizsgát, és az elmúlt években már szinte csak elvétve találkozni dobermannal a munkaversenyeken. Ezen az érdemtelen helyzeten lehetne és kellene változtatni. Tamás és Ildikó tapasztalatait és véleményét a dobermann kiképzéséről mind kezdő, mind haladó dobermannosok megszívlelhetik, de még úgymond „hobbikutyások” is hasznos tanácsokat szűrhetnek le belőle.– Már az elején le kell szögeznünk, hogy a dobermann kiképzése nem egyszerű feladat. Jóval több munkát igényel, mint mondjuk egy német juhászkutyáé. Sajnos valószínűleg ezért akad annyira kevés elhivatott kiképző, aki ezt a fajtát választja magának. A nevelés, tanítás, tréningezés során szem előtt kell tartanunk azokat a sajátosságokat, melyek a dobermannra jellemzők. Ez a fajta temperamentumban és mentalitásban sokkal közelebb áll a malinoishoz, azaz rendkívül lendületes, úgymond „pörgős”, a külső környezeti ingerekre élénken és érzékenyen reagál. Nyilván nem lehet egy egész fajtát egy bizonyos idegtípusba besorolni, de azt mondhatjuk, hogy a jó dobermann általában az enyhén kolerikus idegtípushoz áll közelebb. Versenyeken díjazzák a lendületes, pattogós, energikus munkát, ha kutyánk eleve enervált, túlzottan nyugodt típusú, kevés az esélye a jó szereplésre. Fontos, hogy kifejezett apportkészsége is legyen, amelyet már az első foglalkozásoktól (5-6 hetes kortól) kezdve rendszeresen fejlesztenünk kell. Itt különösen fontos a mérték, azaz soha ne unalomig játszunk a kutyánkkal. Többszöri rövid, intenzív és rendszeres foglalkozások a legcélravezetőbbek. Lényeges szempont még a sportkutyázásnál a kutya fizikai és mentális terhelhetősége, melynek mértékére sajnos csak jóval később, a komoly kiképzés alatt derül fény. Ebből kiindulva, ahhoz, hogy a kiképzés során, de akár a mindennapi életben is problémamentesen élhessünk együtt dobermannunkkal, elengedhetetlen a kölyökkori szocializáció. Ezt ennél a fajtánál nagyon komolyan kell venni. Mi már 9-10 hetes korától kezdve mindenhová magunkkal visszük a kiskutyát, hogy minél többet ismerjen meg az őt körülvevő világból. Arra is ügyelünk, hogy növendék koráig annyi időt töltsünk vele, amennyit csak lehetséges, ezért még éjszaka is egy helyiségben alszunk velük, ellentétben a felnőttekkel. Ezt nagyon fontosnak tartjuk az erős kötődés kialakításának szempontjából, mert a kutya „abból él”, amit kölyökkorában magára szedett, és ha ezt fiatal korában elmulasztjuk, soha többé nem tudjuk majd bepótolni. Úgy gondoljuk, hogy mindez egy őrző-védő munkakutyafajta esetében rendkívül fontos, és adott esetben a versenyen elért sikereket is döntően befolyásolhatja. Az új tulajdonosoknak azt szoktuk javasolni, hogy játsszanak, foglalkozzanak sokat a kutyájukkal, és annyiszor hozzák el az iskolába, ahányszor csak tudják. Ezáltal a kölyök megszokja más kutyák és emberek társaságát, új ingerekkel ismerkedik, ezáltal sokkal kiegyensúlyozottabb felnőtté válik, és a későbbiekben minden energiánkat a célirányos kiképzésére fordíthatjuk, ahelyett, hogy a különböző viselkedésbeli problémákat kellene orvosolnunk. A különböző változatos helyzetekhez való hozzászoktatás felnőttkorban sem maradhat abba, különösen egy versenykutya esetében. Ha a növendék dobi eléri a megfelelő kort – amely az egyes egyedeknél változó –, fokozatosan meg lehet kezdeni az alapfokú kiképzését. Ez alatt a szükséges ösztönök előhozását és folyamatos fejlesztését értjük. Ennek a folyamatnak valóban fokozatosnak kell lennie, ugyanis a dobermann valamivel lassabban tanul, és nehezen viseli a feladatok megoldásával járó konfliktushelyzeteket. Éppen ezért a gyakorlatokat a legapróbb elemekre kell bontani, és egységenként megtanítani neki, mialatt nagyon sok játékkal kell feloldani a tanulással járó mentális terhelést, ez utóbbit ugyanis nehezen viseli. Ha nem eresztheti ki a gőzt időről időre tanulás közben egy kis labdázással, rongyozással, egyszerűen besokall, és elveszti az érdeklődését a feladatok iránt. Tudnunk kell azt is, hogy a dobermann meglehetősen önfejű fajta, amit csakis határozott következetességgel tudunk áthidalni. Nem véletlen, hogy egyik gyengéje a behívás, mely parancsnál hibátlanul képes eljátszani a hallássérültet… Ebből kifolyólag egyetlen esetben sem „engedhetünk a negyvennyolcból”. Ha követelünk valamit, azt mindig, mindenkor be kell hajtanunk, nem biztosíthatunk kibúvót a kutya számára. A következetességhez tartozik, hogy nagyon-nagyon csínján kell bánnunk a vezényszavakkal. Alapvető hiba, ha a kutyát a vezényszavak folyamatos ismétlése közben akarjuk megtanítani egy-egy új feladatra. Például az ültetés tanításánál, ha a gazda többször mondogatja a vezényszót, akkor az első parancsot követő minden egyes további a hatékonyságot rombolja, mert a dobermann ilyenkor hajlamos elengedni füle mellett a követelést. Ehelyett tudatosítanunk kell benne, hogy amit hallott, azt jól hallotta, és őrá vonatkozik. Az ültetés példájánál maradva: parancs – kényszer (pórázhúzás, farlenyomás) – dicséret. Kezdő dobis csoportoknál ennek fontosságára külön kitérünk, és eleinte kizárólag pórázos gyakorlatokat végeztetünk, hogy a gazda kezében rögtön ott legyen a kényszer eszköze, ha a kutya elengedné füle mellett a vezényszót. Mi úgy gondoljuk, hogy a hagyományos értelemben vett kényszer (pórázrántás, kézi segítség, igazítás stb.) a kutyakiképzés szükségszerű velejárója, és természetesen a dobermann kiképzésénel sem hiányozhat, ugyanakkor mértékével csínján kell bánni. A kényszer sosem fajulhat durvaságig vagy fizikai bántalmazásig: mivel a dobermann rendkívül érzékeny és gazdájához ragaszkodó típus, ezért az ilyen bánásmóddal csak azt érjük el, hogy a kutya teljesen leblokkol. Sokszor a dobermann „szemére vetik”, hogy hajlamos a gazdájának nekitámadni, és átvenni az uralmat az egész család felett. Nos, teljesen biztosan állítjuk, hogy ez csak abban az esetben történhet meg, ha nem megfelelően ment végbe a kutya szocializációja, felnőttkorban történt a gazdacsere, vagy esetleg gyengekezű, határozatlan tulajdonos választotta magának ezt a fajtát. Saját gyakorlatunkban bebizonyosodott, hogy a határozottság és következetesség még azoknál a dobermannoknál is elébe ment a problémáknak, melyek otthon bizony oda-odamorogtak vagy -csíptek a gazdájuknak, ha nem tetszett nekik valami. Volt már a kezünk alatt néhány ilyen „házi türanosszá” változott kutya „átnevelésen”, és amint szembesültek vele, hogy nálunk nem az van, amit otthon megszoktak, meg sem próbáltak velünk szembeszegülni. Ha a dobermann megfelelő kezekben van és kiképzése szakszerűen halad, akkor valóban csúcsteljesítményre képes a versenyen. Persze azért a három különböző fázis közül van, ami jobban, s van, ami kevésbé fekszik neki. A fegyelmezőben rendkívül látványos és dekoratív munkára képes, ám éppen emiatt nagyobb hibázási eséllyel dolgozik. Habitusa, lendülete miatt a nyomkövetés egyértelműen gyengéje, igazán az őrző-védő fázisban van elemében. Mivel a dobermannt „vérmes” őrző-védő kutyaként ismerik, sokan óriásit hibáznak, ha idejekorán a „mély vízbe dobják”, mondván: „ez egy dobermann, ennek bírnia kell”. Mint ahogyan arról korábban szóltunk, a dobi érzékeny állat, ráadásul mentálisan csak fokozatosan terhelhető, ezért őrző-védő munkáját csak lassan, lépésről lépésre szabad felépíteni, és 1-1,5 éves koráig kizárólag játékos, jutalmazásos módszerekkel dolgoztatni. Ha a kutya idő előtt túlzott terhelést kap, az nemcsak a kiképzés jövőbeni sikerességét ássa alá, de egy életre labilissá, sőt veszélyesé teheti a kutyát. Általánosságban elmondható még, hogy a dobermann versenyeken való sikeres szereplésében nagyon fontos szerepet játszik gazdájának, kiképzőjének aktuális hangulata is, mivel a kutya azt azonnal lereagálja, és felpörög vagy éppen lelombozódik. Ezért, ha dobermannal lépünk pályára, igyekezzünk magunkat is trenírozni, mert csak úgy hozhatjuk ki kutyánkból a maximumot, ha mi is a legjobbat nyújtjuk. Az eddig leírtakból kitűnik, hogy a dobermann kiképzése meglehetősen munkás feladat, ráadásul némiképp hálátlan is, mivel a dobi viszonylag rövid életű fajta, és mire teljesítőképessége csúcsára ér (7-8 évesen), addigra gyakorlatilag már „nyugdíjazni” kell, míg más fajták egyedei ekkor még javában sziporkáznak. A dobermannal való foglalkozás, versenyzés tehát elég sok kihívást, nehézséget hordoz magában, de számunkra épp ebben rejlik igazi vonzereje, szépsége és értéke. Szívből kívánjuk minden dobermannosnak, hogy kutyájával minél többször sikerüljön belekóstolnia igazi sikerekbe, mert az biztosan megadja a szükséges motivációt a felbukkanó akadályok leküzdéséhez.